A fenntarthatatlan helyett fenntartható: biobrikett
Az elmúlt másfél hetet Toldon töltöttem. Úgy, ahogy még „külsős”, ha jól tudom, sose. A kis zsákfaluban szálltam meg, a családgondozóknak fenntartott házban. Még jobban megszerettem a helyi gyerekeket, felnőtteket, és persze több mindent megértettem, megéreztem az életükből. Ezeket nehéz lenne szavakba önteni, inkább arról írok, hogy kerültem oda és mi az, amit megpróbáltunk elindítani.
Négy hónapja önkéntesként jöttem az Igazgyöngy alapítványhoz. A disszertációmhoz kerestem egy esettanulmány falut, és Toldra esett a választásom, mivel itt az Igazgyöngy már három éve jelen van. A gyerekeknek művészeti foglalkozást tartanak, a szülőknek meg segítséget nyújtanak, amiben csak tudnak… Az én szakomnak, nevezetesen az ipari ökológiának (amit Hollandiában tanulok), se a művészethez, se a szociális munkához szinte semmi köze. De valahogy mindenhez köze van, mivel a környezeti, technológiai és társadalmi tényezőket, folyamatokat hivatott ötvözni, hogy a ma nagy problémáira megoldásokat kínáljon. A problémák adottak Toldon, ahol a 360 fős, zömében roma lakosságból mindössze 7 embernek van állandó munkahelye. Én azt tűztem ki célul, hogy megpróbálom a helyzetet jobban megérteni, de nem csak, mint társadalmi problémát, hanem mint egy rendszert, ahol emberek folyamatos kölcsönhatásban élnek a fizikai környezetükkel, a külső, nagyobb rendszerekkel és egymással.
Már januárban körvonalazódott a témám, és az Igazgyöngy alapítója, L. Ritók Nóra is visszajelzett, hogy jöhetek, munka van dögivel. Májusi kezdésemig folyamatosan kutattam, olvastam szakirodalmat, híreket, fenntartható technológiákat kerestem, amik alkalmazhatóak lehetnének. Sajnos a problémák olyan súlyosak, hogy sok párhuzamot vonhatunk a fejlődő országok szegénységével. Ott már számos civil szervezet dolgozik azon, hogy helyi erőforrásokból, képzetlen munkaerővel, minimális pénzből javítsa az emberek életszínvonalát fenntartható, környezetbarát technológiákkal.
Nem is reméltem volna, hogy ittlétem alatt ilyen gyakorlati fordulatot vesz a kutatásom. Ugyanis találtam egy technológiát, ami a téli tüzelő okozta problémákra nyújthat megoldást. Ez a biobrikett. Előállításához nem kell fa, szinte bármilyen mezőgazdasági hulladékból, növényi rostból (pl. széna, szalma, kukoricaszár, vagy -csutka) előállítható. Papír és faforgács is hozzákeverhető. Ami még izgalmasabb, hogy egy egyszerű kézi préssel gyártható.
Nagy szerencse, hogy a toldi program bekerült a Terepszemléletű Támogatási Modell pártfogoltjai közé, és így lehetőség nyílt egy kisebb forrást a biobrikett projekt beindítására fordítani. A prés-szerkezetet egy asztalossal legyártattuk. Az interneten megrendelt terveket július végén adtam oda a mesternek, és augusztus közepére a gép meg is érkezett Toldra. Én ekkor már pár napja a faluban voltam, és a gyerekek folyamatosan kérdezgették „mikor csinálnunk már fát”? Amikor a gépet leraktuk a „kúltúrban”, nagy volt az öröm. Főleg, mert nem sok minden történik ott, és mindenki szereti, ha „valami van a kúltúrban”. No meg, mert az asztalosunk szívesen körbefurikázott húszunkat a teherautó platóján.
Másnap jöttek a gyerekek hozzám, hogy hallják, ma este szalonnasütés lesz. Én mondtam, hogy akár az is lehet, csak először csinálnunk hozzá tüzelőt. Mindenki lelkes volt, „tanárnéni én is segíthetek?”. Elfogadtam ajánlkozásukat, mivel először alapanyagot kellett gyűjteni a prototípus brikettek elkészítéséhez. És ki ismerné jobban a helyi forrásokat, mint a gyerekek? Meg sajnos a felnőttekre nemigen számíthattam, mivel ezen a héten minden nap busszal vitték őket hagymázni – a végén még a 14 éves gyerekeket is. Hajnali 4-kor indultak és este fél 8-kor érkeztek (3500 Ft/nap!).
A földekről sikerült megfelelőképp összeaprított tengeriszárakat, címereket összeszednünk (és még a kombányon is táncolhattunk), majd pár nap kísérletezés után jó minőségű tömény briketteket legyártanunk. Kis segítőim szörnyen büszkék voltak, és persze én is.
A hévégén már sikerült beszélnem az egyik nagyon megbízható kitartó családdal. Nem kellett sokáig magyarázni se a brikett-elméletet, se azt hogy miért lenne jó. A szerkezetet átvittük a helyi CKÖ épületébe. Két gyerek segítségével megmutattuk, hogyan kell használni. Már röpködtek is az ötletek; milyen anyagból lehetne még csinálni, és ha beválna, hogyan lehetne nagyobb teljesítményű gépet építeni.
Azóta beszéltünk a polgármesterrel, aki felajánlotta, hogy ingyen beszállítja a száraz kukoricaszárat (és később a napraforgóét) a földjéről. Még egy aprítógépet is megpályáz, amit a brikett-gyártók használhatnának. És a 20 éve nem használt, a CKÖ épületének tőszomszédságában lévő tejcsarnok tulajdoni viszonyait is elkezdtük lenyomozni, ahol ideális bázisa lehetne a gyártásnak.
Gyorsan történtek a dolgok, és lehet, már túl késő van arra, hogy a hideg hónapokig minden összejöjjön (aprítógép, kísérletezés, hely a szárításhoz), és már én se maradhatok tovább; vár az íróasztal és a diplomamunka. De az biztos, hogy a helyieknek is beindította a fantáziáját a lehetőség, hogy saját kezükkel, helyben, helyi anyagokból, akár az egyik legnagyobb problémájukat is megoldhatnák. Ha nem most, hát jövőre…
Feldmár Nóra
Önkéntes az Igazgyöngy alapítványnál