Ösztöndíj: a kenyér hó végén

Sajátos ösztöndíjrendszer bevezetését kezdtük meg. Az ösztöndíjat a hónap utolsó napjaiban kapják meg a gyerekek. A család a mentorral közösen dönt a 10 ezer Ft felhasználásáról.

Kiválasztottuk a legjobban tanuló öt gyereket a faluban. Jó tanulókat és halmozottan hátrányos helyzetűeket, olyanokat, akikre ma a rendszer legyint: „jó fejű lenne, de hát…”. Azok közül választottuk őket, akik úgy általában esélytelenek. Akiknél a tehetségük kibontakoztatásáért a pedagógusnak is küzdeni kell a családdal, a nyomorúsággal, a motiválatlansággal, ami képes úrrá lenni a gyerekeken is, ami képes nyolcadikra bukdácsolóvá tenni azt is, aki jelessel indult.

Persze egy darabig elég, amit a suliban hall, hisz azt a tudást is maximálisan beépíti, de aztán több kellene. Több otthoni tanulás, gyakorlás, készülés egy-egy dolgozatra. Ha ez nincs meg, jön egy kis lemaradás, aztán mellé társul több „kis lemaradás”, ami a végén leküzdhetetlen nagyságúvá nő. A lemaradással és a leszakadás fenyegető érzésével együtt megjelenik a túl nagy hang, a látványosabb érzelmi megnyilvánulások, a konfliktusok megoldásának otthon, „az utcán” beépült módja. A tanulásban való leszakadás és a sorozatos magatartási gondok együtt már túl sok a mai iskolarendszernek. Úgyhogy a HHH-s (halmozottan hátrányos helyzetű gyerek) lemarad, még ha tehetséges is. Végérvényesen.

Az ösztöndíj-programunkkal egyrészt megpróbáljuk a családi támogatottságot erősíteni. Annak a kézzel fogható megtapasztalását, hogy a tanulás adhat jobb életet, jövedelmet, ételt, ruhát, cipőt. Másrészt az általános iskolai pedagógusokkal szoros kapcsolattartást kialakítani, hogy együtt hassunk, összehangoltan.

A múlt héten kiosztottuk az első kört, előtte egyeztettünk a tanáraikkal. Kettő gyereknél nem volt gond, egy nagyobb fiúnál, és egy kislánynál. A többi háromnál igen, magatartási problémák miatt. A tanáraik még nem értik, hogy mit szeretnénk. Az ösztöndíj elvonását fenyegetésként használják, nem úgy, ahogyan mi szeretnénk, pozitív megerősítésként. Persze megbeszéljük a szülőkkel is, akik ismerik a gyerekeiket, de hárítanak. Hárítják a másik gyerekre, aki provokálta a verekedést; a tanárra, aki kiabált csúnyán, hát visszaszólt neki… És persze a pedagógus is hárít, a gyerekre, aki nem partner; a szülőre, aki nem megy be, mikor hívják.

Ez a legnehezebb. Megérteni és megértetni, hogy nem a felelősök keresése a dolgok megoldási módja. Inkább próbáljunk magunkba nézni, nem kellene-e nekünk másképp tennünk a dolgunkat.

A tanár tudatosíthatja azt is, hogy az ösztöndíjjal példaként állítjuk a többiek elé a gyereket, és bizony, ez némi kötelezettséggel jár: ha jót tesz, akkor kapaszkodjunk bele „ezerrel”, hirdessük, lám, így kell egy ösztöndíjasnak! Én továbbviszem rögtön a pozitív hatást.

A szülők egyelőre a körülményeket akarják megváltoztatni, csökkenteni a lehetőségek számát a konfliktusokra, pl. kivenni a napköziből a gyereket, mert ott történik mindig valami…

Szerintem ez nem jó megoldás, én a részükről is a meggyőzés, megerősítés eszközét tartom jobbnak. De nehéz ez ott, ahol sosem éltek ilyesmivel. Ezt is meg kell tanulniuk.

Azért felemelő pillanatokat éltünk meg, amikor kiosztottuk a pénzt. A hónap végén itt már semmi sincs, kenyérre sem. És akkor jön a gyerek, aki jól tanul, és ettől lesz gáz a hétvégére, lehet majd főzni, mert van miből kicserélni a palackot. És meglesz a cipő is, amire régóta vágyott. És lehet kenyeret, farhátat venni hétvégére, nem kell kérni megint kamatra.

Megható volt… mindannyiunknak.

Tanulnunk kell még ezt is, hogy a legtöbbet hozhassuk ki belőle, hogy egy nyelven beszéljünk, hálót alkothassunk. Összekapaszkodva, értük, a gyerekekért.