Az ösztöndíjak

Sajátos ösztöndíjrendszer bevezetését kezdtük meg. Az ösztöndíjat a hónap utolsó napjaiban kapják meg a gyerekek, és a család, a mentorral közösen dönt a 10 ezer Ft felhasználásáról.

Kiválasztottuk a faluban a legjobban tanuló öt gyereket. Halmozottan hátrányos helyzetűeket. Olyanokat, akikre ma a rendszer legyint: „jó fejű lenne, de hát…..”. Azokból, akik esélytelenek. Akiknél a tehetségük kibontakoztatásáért a pedagógusnak is küzdeni kell. A családdal, a nyomorúsággal, a motiválatlansággal, ami lassan úrrá lesz a gyerekeken, és nyolcadikra már bukdácsolóvá teszi azt is, aki jelessel indult.

Mert egy darabig elég, amit a suliban hall, azt is maximálisan beépíti. De aztán kellene több, otthoni tanulás, gyakorlás, készülés egy-egy dolgozatra. És lesz egy kis lemaradás. Aztán mellé társul több, ami a végén leküzdhetetlen nagyságúvá nő. Persze közben jön még vele más is. A túl nagy hang, a látványosabb érzelmi megnyilvánulások, a konfliktusok megoldásának otthon, az utcán beépült módja. Jönnek a magatartási gondok. És a kettő túl sok. Legalábbis a mai iskolarendszernek. Úgyhogy a HHH-s lemarad. Még ha tehetséges is. Végérvényesen.

Ezzel az ösztöndíjjal megpróbálunk valamit. Egyrészt a családi támogatottságot erősíteni. Annak a kézzel fogható megtapasztalását, hogy a tanulás adhat jobb életet, jövedelmet, ételt, ruhát, cipőt. Másrészt az általános iskolai pedagógusokkal a szoros kapcsolattartást kialakítani. Hogy együtt hassunk. Összehangoltan.

A múlt héten kiosztottuk az első kört. Előtte egyeztettünk a tanáraikkal.

Kettőnél nem volt gond. Egy nagyobb fiúnál, és egy kislánynál. Háromnál igen, magatartási problémák. A tanárok még nem értik, hogy szeretnénk. Az ösztöndíj elvonását fenyegetésként használják, nem pozitívan közelítenek. Persze megbeszéljük a szülőkkel is. Ismerik a gyerekeiket, de hárítanak. A másikra, aki provokálta a verekedést, a tanárra, aki kiabált, csúnyán, hát visszaszóltak neki….És persze a pedagógus is hárít. A gyerekre, aki nem partner. A szülőre, aki nem megy fel, mikor hívják.

Igen, ez a legnehezebb. Megérteni, hogy nem a felelősök keresése a dolgok megoldási módja. Hogy nézzünk magunkba: nekünk nem kellene e másképp tennünk a dolgainkat.

A tanárnak, hogy azt tudatosítsa, az ösztöndíjjal példaként állítjuk a többiek elé a gyereket, és bizony, ez némi kötelezettséggel jár. Hogy ha jót tesz, akkor kapaszkodjunk bele ezerrel, hirdessük, lám, így kell egy ösztöndíjasnak, szólni nekem is rögtön, hogy továbbvigyem a pozitív hatást.

A szülők egyelőre a körülményeket akarják megváltoztatni, csökkentve a lehetőségek számát a konfliktusokra, pl. kivenni a napköziből a gyereket, mert ott történik mindig valami….

Szerintem persze ez nem jó megoldás, én a részükről is a meggyőzés, megerősítés eszközét tartanám jobbnak. De nehéz ez ott, ahol sosem éltek ilyesmivel. Ezt is meg kell tanulniuk.

Azért felemelő pillanatokat éltünk meg, amikor osztottuk a pénzt. Mert a hónap végén itt már semmi sincs. Kenyérre sem. És akkor ott van a gyerek, aki jól tanul, és ezért lesz gáz a hétvégére, lehet majd főzni, mert van miből kicserélni a palackot. És meglesz a cipő is, amire régóta vágyott. És lehet kenyeret, farhátat venni hétvégére, nem kell kérni megint, kamatra.

Megható volt, mindannyiunknak.

Tanulnunk kell még ezt is. Hogy a legtöbbet hozhassuk ki belőle. Hogy egy nyelven beszéljünk. Hálót alkothassunk, összekapaszkodva, értük. A gyerekekért.